Kondor László fotóművész 1956-ban, alig tizenhat évesen hagyta el Magyarországot, egy évtized múlva pedig már a vietnámi dzsungelben kutatta fényképezőgépével a mindig borzalmas háború emberi pillanatait. Kaposmérőtől Chicagón át Kapolcsig tartó kalandos életútjáról ma este hat órától Pap Lázárnak mesél a Magyar Krónika magazin eseményén a Scruton V. P.-ben (Budapest 1053, Veres Pálné utca 12.).
Nyitókép: Kondor László: Quang Tín tartomány 1969–70
„Gép nélkül, fejben mindig is fényképeztem”, mondja Kondor László kapolcsi házának kertjében. Az Egyesült Államokban elismert fotóművész csaknem negyven év kitérő után a kilencvenes években költözött vissza feleségével, Lindával előbb Budapestre, majd a Balaton-felvidékre, ám itthoni felfedezése mintha még ma is váratna magára.
arról nem is beszélve, hogy négy évtizedes USA-beli munkássága alatt – amellett, hogy a legendás chicagói polgármester, Richard Daley hivatalos fényképesze volt – számos politkus- és művészportét készített Luciano Pavarottitól Margaret Thatcherön vagy II. János pál pápán át Henry Kissingerig.
A Bihar megyei Fugyivásáron született, de a gimnáziumot már Kaposváron kezdő Kondor László az 1956-os forradalom után, alig tizenhat évesen kényszerült elhagyni Magyarországot,
„mert levertük a vörös csillagot a szép barokk iskolaépület tetejéről; a pedellustól kaptunk hozzá fűrészeket.
Legalább ötvenen látták a nagy hőstettünket, tucatjával készültek a fotók.”
Többéves ausztriai kitérő után a bátyját követve került aztán Chicagóba, ahol az egyetemen nemzetközi politikát hallgatott. Akkoriban már évek óta autodidakta módon fényképezett, szabadúszóként örökítette meg az 1968-as chicagói demokrata elnökjelölő gyűlés napjaiban történt incidenseket is; ezt a fotósorozatát az USA szinte minden újságja leközölte. Mivel állandó megbízást ezután sem kapott sehol,
haditudósítói fotográfusi munkában reménykedve.
A kötelező alapkiképzés után az I. hadtest területére, Dél-Vietnám északi részére, Chu Laiba, a 23. „Americal” hadosztályhoz került, majd egy szerencsés véletlen folytán hivatalosan is haditudósító fotográfus, idővel a Csendes-óceáni Főparancsnokság Department of the Army Special Photographic Office (DASPO) fotósa lett.
„Mivel magam is átestem a kiképzésen, és egyenruhát is hordtam, a katonák befogadtak maguk közé, úgy fotózhattam őket, ahogy külsős fényképészek nem, szinte észre sem vették vették. Közelről, széles látószögű objektívvel dolgoztam. A képeim részben ezért lettek jók. És mert mindig az embereket fényképeztem, hiszen itt ők voltak a főszereplők. Nem a politikusok, hanem az egyszerű srácok. A vietnámi háború céljával nem értettem egyet, de ezeket a fiúkat nagyon megszerettem,
értük megérte minden, a dzsungelben töltött pillanat.
A helikopterpilótákat különösen kedveltem. És a rangereket. Néha mélységi felderítőkkel vagy rangerekkel mentem ki. Ők tényleg profik voltak. Úgy szerelkeztek fel, mintha esküvőre mennének, feszesre húzva rajtuk minden, az arcuk terepszínűre festve. Hiába voltak az ő bevetéseik a legrázósabbak, érdekes módon mellettük soha nem féltem. Na, ezeken a srácokon keresztül váltam én is amerikai társadalom részévé. Pedig csak 1971-ben lettem állampolgár” – meséli.
És mesél majd többet is ma este, nemcsak a vietnámi dzsungelben átélt felemelő-megrázó pillanatokról, hanem egy másik háború által megtépázott gyerekkoráról, az ausztriai menekülttáborban és az innsbrucki magyar gimnáziumban eltöltött időszakról, a chicagói évekről és a Kapolcson megtalált nyugalomról.
„A háború után Kaposmérőn, április vége felé volt egy búzaszentelési ünnep. A mise végén a katonai szolgálatból visszatért, részeges pap, akit egyébként nagyon utáltunk a bátyámmal, velünk, ministráns gyerekekkel meg a falu lakóival, kiballagott a közeli búzaföldhöz, megszentelni azt. Gyönyörű, bárányfelhős-napsütéses tavaszi reggel volt, álltunk felsorakozva a búzatábla szélén, a háttérben a templom, az atya beballagott a kalászok közé, és amikor visszafelé jött, a tenyerével végigsimította a hullámzó növényeket, miközben ömlött a szeméből a könny. Ez volt életem első fényképe. Mert mivel is fotózik az ember? Nem azzal, hogy megnyom egy gombot, ez önmagában, hiába van meg hozzá a technikai tudás, édeskevés.
Hanem a szívével, a szeretetével, az előítéleteivel, a félelmeivel.
És a türelmével, aminek segítségével képes kivárni a felvillanó drámát. Én legalábbis sosem tettem másként.”
A Kondor Lászlóval készült életinterjú a Magyar Krónika magazin szeptemberi számában olvasható, amihez egy válogatás is csatlakozik a Vietnámban készült fotográfiákból. A mai esemény linkje: Aki elég közel volt – beszélgetés Kondor László haditudósító fotográfussal | Facebook.
Portréfotók: Muray Gábor
A polgári eszmények nagy írója kassai polgárból világpolgárrá vált: élt Olaszországban, Amerikában, de szíve a magyarságért, a magyar irodalomért dobogott emigrálása után is.
Oroszország saját értelmezése szerint szellemi honvédelmet folytat. Ez az ő dolguk. Mi magyarok nem szeretnénk április 4-ét ismét „felszabadításként” értelmezni – mondja Máthé Áron. Interjúnk.
Az ötvenhatosok közül a legtöbben csak segédmunkásként dolgozhattak a börtönévek után, Göncz viszont bizalmi állást kapott.
Elárasztotta az internetet egy vírusként terjedő oldala a dokumentumcsomagnak, amely a szabadságharcosok és az amerikai titkosszolgálat kapcsolatáról szól.
Nem gondolom, hogy fegyveres segítséggel tartoztunk volna Ukrajnának, de inkorrekt mítoszokat ne nyeljünk be.
Míg mi az arányaiban nagyságrendekkel nagyobb veszteségeink miatt sem kaptunk semmiféle támogatást vagy kárpótlást, addig az ukránok elvárnák, hogy mindenki velük legyen. Ungváry Zsolt írása.
Közös akció eredménye ez a válaszcsapás.
A liberális demokrácia világszerte pozíciókat veszít.
